Ugrás a tartalomhoz

Lámkerék

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Lámkerék (Lancrăm)
Lucian Blaga szülőháza
Lucian Blaga szülőháza
Közigazgatás
Ország Románia
Történelmi régióErdély
Fejlesztési régióKözép-romániai fejlesztési régió
MegyeFehér
Rangfalu
KözségközpontSzászsebes megyei jogú város
Irányítószám515801
Körzethívószám+40 x58[1]
SIRUTA-kód1892
Népesség
Népesség1530 fő (2021. dec. 1.)
Magyar lakosság9 (2011)[2]
Földrajzi adatok
Tszf. magasság235 m
IdőzónaEET, UTC+2
Elhelyezkedése
Térkép
é. sz. 45° 59′ 15″, k. h. 23° 33′ 20″45.987500°N 23.555556°EKoordináták: é. sz. 45° 59′ 15″, k. h. 23° 33′ 20″45.987500°N 23.555556°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Lámkerék témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Lámkerék (románul Lancrăm, németül Langendorf, szászul Lankenderf) falu Romániában, Erdélyben, Fehér megyében, Szászsebestől északra, a Sebes folyó bal partján.

Nevének eredete

[szerkesztés]

Neve a német nyelvjárási Lânkräck ('hosszú hát') helynévből származik. Régi román neve Lancrăng volt, ebből való a Lăncrănjan és a Lăncrăjan családnév.[3] Történeti névalakjai: Lanchrukindorf (1309), Lancruk (1330), Langkerék (1402), Lanckendorf (1488), Lengyelkerék (1600), Lámkerék (1644).

Története

[szerkesztés]

Eredetileg szász telepítésű falu volt Szászsebesszékben. 1309-ben már plébániatemploma volt, amely a mai felszegen, a Maier nevű helyen állt. 1438-ban a törökök pusztították. A 15. század második felében menekült katolikus délszlávok települtek be. Nagy részük továbbtelepült Bongárdra és Oroszcsűrbe, más részük a 18. századra elrománosodott. A reformáció során a szász lakosság lutheránussá vált. 1558 és 1562 között a Havasalföldről száműzött Száva, akit előbb Izabella, majd János Zsigmond nevezett ki az erdélyi románok püspökévé, ortodox kolostort és udvarházat alapított benne. Miután Száva Havasalföldre távozott, 1570-ben ezeket Tordasi Pál román református püspök foglalta el.[4] 1637-ben I. Rákóczi György a gyulafehérvári kollégium és a fejedelmi nyomda számára papírmalmot alapított a helységben, amely Havasalföldre is szállított.[5] A malom 1650-ben megszűnt.[6] 1658-ban a törökök ismét feldúlták. Bár 1765-ben már csak az evangélikus pap és családja voltak szászok a faluban, evangélikus egyházközsége mégis csak 1865-ben szűnt meg.[7] A 19. században az üvegikonfestés egyik jelentős központja alakult ki itt. A legkorábbról keltezett, fennmaradt lámkeréki üvegikont 1787-ben Ioniță Zugravu készítette.[8] A 19. század első felében a település a Sebes áradásai miatt nyugatabbra települt. Ezzel a korábbi országúton is fölhagytak a közlekedéssel, az új országút, egyben a falu új főutcája, 1840-ben épült meg, és 1932-ben aszfaltozták. 1876-ig Szászsebesszékhez, 1876 és 1925 között Szeben vármegyéhez, majd Fehér megyéhez tartozott. A 19. század második felében és a 20. században ismert volt káposztatermesztéséről, lakói a káposztát és más zöldségféleségeket a szászsebesi piacra termelték.[9] Emiatt lakóit „nyulaknak” (iepure) csúfolták.[10] 1922-ben huszonkét család Temesrékasra települt.

Népessége

[szerkesztés]
Nagyboldogasszony templom

Gazdasága

[szerkesztés]

A Romaqua ásványvízipari vállalat sörfőzdéje 2008 óta működik és gyártja az Albacher sört.[11]

Látnivalók

[szerkesztés]

Híres emberek

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Az „x” a telefonszolgáltatót jelöli: 2–Telekom, 3–RDS.
  2. [1]
  3. Al. Graur: Nume de persoane. București, 1965, 118. o.
  4. Nagy Levente: A román reformáció. Budapest, 2020, 82–84. o. és Adrian Andrei Rusu: Dicționarul mănăstirilor din Transilvania, Banat, Crișana și Maramureș. Cluj-Napoca, 2000
  5. Magyar Könyvszemle, 116. évf. 2000. 2. szám
  6. Bogdán István: A magyarországi papíripar története (1530–1900). Budapest, 1963, 189. o.
  7. Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek: A középkori erdélyi püspökség templomai I–II. 2. bőv. kiadás. Gyulafehérvár: Római Katolikus Érsekség. 2000. ISBN 973-9203-56-6  
  8. Cornel Irimie: Pictura populară pe sticlă. In Nicolae Dunăre (Red.): Țara Bîrsei. 2. București, 1974, 247. o.
  9. Valeriu Braniște: Amintiri din închisoare. București, 1972, 119. o.
  10. Ioan Roșianu: Observații asupra sistemului popular de denominație personală în Transilvania, Limbă și literatură XII (1966), 350. p.
  11. [2]

Források

[szerkesztés]
  • Ana Lupu: File de cronică din Lancrăm (Alba Iulia, 2008)

Külső hivatkozások

[szerkesztés]